Ott ül táskám a sarokban, mint anyját

kereső gyermek árván,

hangja, mozdulása nem lehet,

nem is kopog csatja ha odébb

mozdítják gyors kezek, mik

sálért, sapkáért nyúlnak mellé

halovány sárga lázban, viszik és

hozzák a semmit, és ülnek vissza a házban.

Ott ül táskám, szememre vet engem, hogy

mivé vagyok itt, hogy lettem- e már az, vagy

csak most tépi szét ingem ez a furcsa

holt-tavasz? Hogy mi ez a kézfogás a

nyújtózó közönnyel, ez a fáradt messzeség

ahogy ide-oda tördel, ez a megátkozott

ellenszenv ezzel a ’nem az enyém’

földdel, ez a vérszegény fogcsikorgás

férfiakkal, nőkkel..?

Ott ül a táskám, nincs is tartozása,

nincsen szójárása vagy tudata vagy mása,

és így mond mégis többet, mintha

kérvényt nyújtanának, mintha úgy mutatna

tükröm mint betonozott szörnyet,

mintha barátom kérne, mintha

ujjaim közé szerelem bonyolódna,

és szó nélkül hazahurcolna.

Ott ül táskám, alja poros, szövetből

és bőrből összeszőtt mint az ember, de

most ő tán valahogy mégis erősebb.

Én csak haloványan nézek arra, ha

mozdítanám bölcs lennék, idősebb,

még fáradtabb, de tehetősebb.

Így szemezünk hajnalokat el,

sétálok sótlanul mellette alá és fel, 

Fognám és rohannék, de maradásom

mint testet öltött árnyék játszik, borongva

szemtelenül, a jéghideg lakáson.