Ó,idő!

Meddig rabolsz még, 

hogy látnom kell, az én

történetem épp hány fokon ég el..?

Korán elvetted a  darázs-hőségben

nyikorgó hintámat; elvetted észrevétlen

a rózsaszín lámpámat, felgyújtottad rám 

a szülői a házat, maradásom nincsen..

Elvetted a csillámos kék biciklimet, 

az első plüss állatot

amit az ágy széléhez vágtam.

Az igazit meg elhalni láttam. 

A legszebb pörgő lila kabátom is

foltokban bomlik már valahol, s

apám egyetlen motorja múzeumi

látványként veled dacol.

Elvetted azonnal a ma reggeli tervet, 

minden percem eddig hirtelen letellett,

egymáson vagyunk az örök uniformis.

Tán nem hiába csak a bor lesz

egyre jobb veled, de még

elvetted a boldog kedvet attól is!

Ó, idő!

Örök hitegető: az olvadó, kemény-

cukorral, a friss kenyér ízével, a csöpögő 

fagylalttal, a városi zajlással,

egy szeretetlen csókkal, mindig bármi mással..

Saját magammal is:

ki egyetlen valóságként tejködös 

csatornádban mindig újraterem.

Ó, idő!

Előtted szívig meztelen vagyok,

és te egészen szívtelen!