Bármily aromát ontott
mostig álnok gyertyám
-oltom:
éppholt csütörtököm
egy kurtavonalú
sóhajává szállok;
míg a fejfán
némán születő
péntekemnek őrködöm.

Ó,idő!

Meddig rabolsz még, 

hogy látnom kell, az én

történetem épp hány fokon ég el..?

Korán elvetted a  darázs-hőségben

nyikorgó hintámat; elvetted észrevétlen

a rózsaszín lámpámat, felgyújtottad rám 

a szülői a házat, maradásom nincsen..

Elvetted a csillámos kék biciklimet, 

az első plüss állatot

amit az ágy széléhez vágtam.

Az igazit meg elhalni láttam. 

A legszebb pörgő lila kabátom is

foltokban bomlik már valahol, s

apám egyetlen motorja múzeumi

látványként veled dacol.

Elvetted azonnal a ma reggeli tervet, 

minden percem eddig hirtelen letellett,

egymáson vagyunk az örök uniformis.

Tán nem hiába csak a bor lesz

egyre jobb veled, de még

elvetted a boldog kedvet attól is!

Ó, idő!

Örök hitegető: az olvadó, kemény-

cukorral, a friss kenyér ízével, a csöpögő 

fagylalttal, a városi zajlással,

egy szeretetlen csókkal, mindig bármi mással..

Saját magammal is:

ki egyetlen valóságként tejködös 

csatornádban mindig újraterem.

Ó, idő!

Előtted szívig meztelen vagyok,

és te egészen szívtelen!

Tudod, mikor először megfeszül a test, az ágy;

oldalára fordulva köhög anyám egyet. De hol?

Épp tudattalanom villamosáról szállok át

(merre is mentem..?)

 A levegőt édesen áramoltatja a figyelni kezdő

tüdő, s mindkét kéz mély vitába száll a túlmeleg

párnadombbal. Verekszik a cérnával, gombbal

és árnyéknyi erővel a hajba túr, benn marad.

 Majd ahogy visszagurul az elmébe a vér, mint

rendetlen hadsereget űzi le az álmot:

Elköszönök nagyapámtól, egy szép ruhámtól

amilyen nincs is nekem; egy férfi közelségét fújom

ki száz szivarban én, a díva, a szenvtelen.

 Egy otthoni tányér törötten hempereg bele

a szomszéd szemetes lapátjába, és rejti

máris kabátjába a felejtés fizetett embere.

A Nap az égbe fúl, s még szemeznek a Holddal

a fenn felejtett tompuló csillagok.

 Még egyszer magamba villanok-

gyermekként egy vékony jégen, és

mosolygom: Már akkor sem! Nem féltem!

Visszatérő víztenger és híd így mossa magát

lassanként sír-csendű szobámmá szememben.

 Mely nyílik csak nyílik és látja a bögrét,

a tegnapi kávésat, hogy belehal- üres.

Dobban a szív az ajtókilincsben és mondja

a száj csak éppenhogy, puhán:  Még itt vagyok.

Ma is megszülettem.

Ott ül táskám a sarokban, mint anyját

kereső gyermek árván,

hangja, mozdulása nem lehet,

nem is kopog csatja ha odébb

mozdítják gyors kezek, mik

sálért, sapkáért nyúlnak mellé

halovány sárga lázban, viszik és

hozzák a semmit, és ülnek vissza a házban.

Ott ül táskám, szememre vet engem, hogy

mivé vagyok itt, hogy lettem- e már az, vagy

csak most tépi szét ingem ez a furcsa

holt-tavasz? Hogy mi ez a kézfogás a

nyújtózó közönnyel, ez a fáradt messzeség

ahogy ide-oda tördel, ez a megátkozott

ellenszenv ezzel a ’nem az enyém’

földdel, ez a vérszegény fogcsikorgás

férfiakkal, nőkkel..?

Ott ül a táskám, nincs is tartozása,

nincsen szójárása vagy tudata vagy mása,

és így mond mégis többet, mintha

kérvényt nyújtanának, mintha úgy mutatna

tükröm mint betonozott szörnyet,

mintha barátom kérne, mintha

ujjaim közé szerelem bonyolódna,

és szó nélkül hazahurcolna.

Ott ül táskám, alja poros, szövetből

és bőrből összeszőtt mint az ember, de

most ő tán valahogy mégis erősebb.

Én csak haloványan nézek arra, ha

mozdítanám bölcs lennék, idősebb,

még fáradtabb, de tehetősebb.

Így szemezünk hajnalokat el,

sétálok sótlanul mellette alá és fel, 

Fognám és rohannék, de maradásom

mint testet öltött árnyék játszik, borongva

szemtelenül, a jéghideg lakáson.

Mert nem kaptam rá képességet hogy pillanatokig

szemeddel lássam magam, ülök örökké tapogatózva

kimondott szavaidon vakon.

Így maradok nyugodt, elő.

Így te: örök izgalom.

Te egy vagy mióta élek szerelem! Csak mire

 odaérek arcot váltasz, tartod sokáig – magam

-feltöröljem. Másba sietsz - meg ne öljem!

Ringass még, lassan el, még lassabban, míg a

Nap a földre lel, s még halkabban, míg az a perc

itt hever, hogy nem engedsz el.

Hazudd azt, hogy nem hittem el..!

De nem vagyok itt, nem vagyok ott;

csak szeretendő ütött-kopott. 

Jobb volt, hogy ha jobb is most hogy nincs.

Minthogy most sem lenne, s akkor sem lett volna.

Ezüst kilincs-arany bilincs.

Anyám, s a apám keze rég nem mozdul egymás felé.

Jó ideje már saját szülőim vagyok; s néha még

 hirtelen ágybazavaró éjszakán

 könnyem hullik elveszett szerelmük miatt -ha volt.

Kirabolt. 

Ott voltál szerintem, amikor megszülettem.
Boldog tudatlanságban. Egy tudat
valaki másban. Egy másik hitem e
világban.
Járat, menet bogban- ágban.

Ott voltál azt hiszem, mikor először
estem el úgy, hogy szó nélkül felálltam.
Minden kínos, vakmerő lázban. Egy
lázmérő a házban, egy ház a testben,
egy test a kádban.

Ott lehettél, mikor gyerekként tízen
hintáztunk egy nagy hintában,
mikor először gyufát gyújtottam
titokban, és az első cigarettában.
Az első pohár borom
lehet miattad ittam, s azóta
talán miattad ittam folyton..

Ott voltál szerintem minden
'szerelemben', leszerelve nézve engem:
hogy szeretek, ott, abban a szép
hosszú ruhában, vagy amott
elnyűtt ingben és nadrágban.
Minden áldott nevetésben, minden
éles ollóban, és életlen késben.

Ott voltál tán, mikor féltem
csak erőtlenül mendegéltem, magam
nélkül, magam után futva;
húztál engem te igazán..
S egy párnás szék, ha megtaláltam,
vagy egy perc csend egy kisszobában.

Ott voltál a nagy viharban, erkélyen
mellettem mint vizespohár, mit
simított gyenge ujjam;
lakatban a kattanó zár, vagy szekrény
alján új harisnya. Jól eső bók,
az utcán véletlen kérdező turista.

Ott voltál minden macskám szemében,
önző és önzetlen alvásukban szívemen,
gyerekek játékában, kik megöleltek félszegen,
kicsit minden madárban is, mi
eltévedve hozzám repült. Eltűnt
pénztárcámban, ami majd megkerült.

Ott voltál az őrületben, fürdőruhás
fergetegben, minden dalban miért
futottam, minden sorban, hová
beálltam unottan. Csorgó vízben, gyümölcslében,
utolsó karamella egy kosárban.
Utolsó kosár a záró üzletházban.

Ott voltál, hogy meg ne álljak,
mígnem oda érek, hol te vagy..
Lassan hulló, gyorsan vesző,
édes- keserű méreg..
Mintha most nem is keresnék egyéb
csúnyát vagy szépet.
Idő folyik, csak folyok vele.
Utolértél, utolértelek.
Valahol ott vagy, már ismerem arcod.
De akkor is szerettelek, mikor
még nem ismertelek..!