Tudod, mikor először megfeszül a test, az ágy;

oldalára fordulva köhög anyám egyet. De hol?

Épp tudattalanom villamosáról szállok át

(merre is mentem..?)

 A levegőt édesen áramoltatja a figyelni kezdő

tüdő, s mindkét kéz mély vitába száll a túlmeleg

párnadombbal. Verekszik a cérnával, gombbal

és árnyéknyi erővel a hajba túr, benn marad.

 Majd ahogy visszagurul az elmébe a vér, mint

rendetlen hadsereget űzi le az álmot:

Elköszönök nagyapámtól, egy szép ruhámtól

amilyen nincs is nekem; egy férfi közelségét fújom

ki száz szivarban én, a díva, a szenvtelen.

 Egy otthoni tányér törötten hempereg bele

a szomszéd szemetes lapátjába, és rejti

máris kabátjába a felejtés fizetett embere.

A Nap az égbe fúl, s még szemeznek a Holddal

a fenn felejtett tompuló csillagok.

 Még egyszer magamba villanok-

gyermekként egy vékony jégen, és

mosolygom: Már akkor sem! Nem féltem!

Visszatérő víztenger és híd így mossa magát

lassanként sír-csendű szobámmá szememben.

 Mely nyílik csak nyílik és látja a bögrét,

a tegnapi kávésat, hogy belehal- üres.

Dobban a szív az ajtókilincsben és mondja

a száj csak éppenhogy, puhán:  Még itt vagyok.

Ma is megszülettem.